Never Without You - 10 years - 3. Fejezet - Születésnap

(Taemin)

- Jongin... én annyira kíváncsi vagyok... Szeretnék már bemenni... Szerinted mit csinálnak bent? - toporogtam a nappaliban testvérem mellett, hiszem szüleink azt mondták, maradjunk itt, mert van számunkra egy meglepetésünk. Ők most a szobánkba voltak, nekünk pedig meg lett mondva, hogy csak akkor mehetünk be mi is, ha szólnak.
Ma van a szülinapunk, de fogalmam sincs, mit fogunk kapni. Tortát minden évben szoktunk, de most fogalmam sincs, mi lehet az, amit kapni fogunk. Ráadásul a Jonginnak szánt ajándékom is bent van a párnám alatt. Igaz, csak egy rajz, de azért remélem, örülni fog neki...

(Jongin)

-Nem tudom, de lehet megéri türelmesnek lenni! - mosolyogtam, de legbelül én is ugráltam és szívem szerint csak egy sima mozdulattal benyitottam volna a szobába. - Minnie, ma 10 évesek lettünk, eltudod hinni? - néztem testvéremre, de szinte ekkor ki is nyitották az ajtót, mire én azonnal berohantam testvérem mellet. - Nézd! - akadt meg bennem a levegő is. - Megkaptuk a hörit! - öleltem át tesóm, majd kicsit meg is emeltem a földről és megpörgettem.

Már épp válaszoltam volna Jonginnak, mikor végre bemehettünk. Rohantam is be tesóm után teljesen letaglózva az édes hörcsög láttán, amit már vagy egy éve szerettünk volna megkapni.
- Jongin! - nevettem fel, ahogy megpörgetett. - El tudod ezt hinni? - öleltem át szorosan. - Annyira édes... Úgy örülök neki... - ugráltam örömömben, csillogó szemekkel nézve a kis állatra.

Figyelmem azonnal a kis állatra szegeződött, majd egy óvatos mozdulattal kivettem a helyéről és az ágyamra ültem.

- Olyan puha! - csillogtak szemeim, majd csak mosolyogva bámultam édes kis arcát. Testvérem el is felejtettem, ahogy nálam volt. Az egész világ megszűnt körülöttem.

Ajkam beharapva néztem, ahogy Jongin kivette a kis aranyos hörcsögöt, majd gyorsan kikaptam párnám alól a rajzot, amin ketten vagyunk, és leültem melléjük.
Mielőtt a rajzom odaadtam volna neki, először meg akartam simogatni a kisállatot, hogy megnézzem, tényleg olyan puha e, így felé nyúlva megsimítottam hátát. Ah, istenem, tényleg az...

- Taemin, most én játszok vele! - fordultam neki háttal, majd tenyerembe fektettem a hörcsögöt és a hasát kezdtem el simogatni, mire az csak jobban elnyúlt. Szemeim végig csillogtak és tényleg csak az állatka tudott érdekelni, semmi és senki más.

Mikor Jongin elfordult tőlem, szívembe fájdalom hasított.
- De... de hát nem csak a tiéd... Miért nem engeded, hogy én is simogassam? - kérdeztem vegyes érzésekkel. Temérdek érzés, de mind fájdalmas...

- Mert most én játszok vele, neked mindig akkor kell minden, amikor nekem! - néztem rá, ezzel megpillantva arcát. - Tudod mit? Itt van! - adtam kezébe, majd felálltam. - Most már nem szeretlek, Taemin! - néztem szemeibe. Valóban nem szerettem ezek után. Mindig ha nálam van akármi is, neki is akkor kell és már nagyon elegem volt. - Ez életem legrosszabb szülinapja! - jelentettem ki, ezzel kisétáltam a szobából. Szemeimbe könnyek gyűltek, de már csak azért sem sírtam el magam.

Első mondata után csak döbbenten néztem rá, nem értve semmit sem. Majd ahogy mondta ki a többi szót is, úgy éreztem, összetört a szívem.
Miután kisétált, könnyeim folyni kezdtek arcomon. Soha semmi nem volt még ennyire rossz, ennyire fájdalmas.
Azt mondta... azt, hogy... nem szeret?
Ránéztem a kis hörcsögre, óvatosan letéve az ölembe, majd lassan simogatni kezdtem, miközben könnyeim folyamatosan folytak.
Nem értettem, miért történt mindez... Nem szoktam elvenni tőle semmit...
- Annyira fáj a szívem... - suttogtam kissé rekedten a sírástól. - De te ugye szeretsz? - kérdeztem reménykedve a kis hörcsögtől, megpillantva a mellettem lévő rajzot, mit egyből apró darabokra szaggattam, eldobva a földön. Majd összeszedem.
Tovább simogattam az aranyos állatot, de a fájdalom és a sírásom nem múlt. Jongin...

Mérgesen trappoltam végig az egész lakáson, majd kibattyogtam az udvarra és ott felmásztam a faházba. Elhatároztam magamban, hogy én most már ott fogok fent élni és soha többet nem alszok Taeminnal egy szobában. Kicsit kibújtattam fejem az ablakon, így pont láttam is az előbb említett személyt. Arcát könnyek borították, de még mindig a hörcsöggel játszott. Ha neki, akkor nekem is lehet játszó partnerem, így lemásztam a fáról és bementem anyához.
- Anya, kérlek, hadd jöjjön át Sehun! - néztem rá bociszemekkel, mire ő csak felhívta az ő anyukáját.
- Nem jöhet át, de te átmehetsz egy órára! - mosolygott, mire bólintottam.
- Vegyél fel kabátot és elviszlek kocsival! - mondta, mire én a szobám elé kezdtem el lépkedni, majd amint beértem, megláttam az ikrem. Nem szólva neki semmit fogtam meg kabátom, majd indultam is ki onnan. Olyan szívesen átöleltem volna és töröltem volna le a könnyeit, de nem tettem így.

Hosszú percek teltek el ugyanúgy, míg nem történt semmi... Aztán egyszer csak Jongin belépett... Úgy nézve rám, mintha nem is Taemin lennék, a testvére, hanem egy teljesen más ember...
Csak jobban fájt...
Miután kiment, lassan én is kiballagtam, a hörcsögöt előtte betéve helyére.
Apát találtam a nappaliban, így tőle kérdeztem meg, hova ment Jongin, de a válasz csak méginkább elszomorított. Szóval egy barátjához...
Nagy szívfájdalmakkal mentem vissza szobánkba, majd simogattam a kisállatot, akaratlanul is elkezdve neki mesélni a történteket, minek végére ismét sírni kezdtem.

Amint anyával Sehunékhoz értünk, becsengettünk, majd ahogy az anyuka ajtót nyitott, bementünk. Sehun a kanapén ült, valamit nagyon alkotva, így levettem a kabátom és a cipő és leültem mellé.
- Szia Hunnie! - mosolyogtam, kicsit furcsállva a helyzetet. Még sosem voltam egyik osztálytársamnál sem vendégségben, mindig csak Minnievel játszottam.
- Ezt neked rajzoltam! - mutatott felém egy rajzott.
- Boldog Születésnapot! - mosolyogva ölelt magához, mire én elvettem a rajzott és megköszöntem. Elég gagyi volt, de ezt függetlenül nagyon örültem neki. Csak azt a kis állatott és ezt a rajzot kaptam, még a saját nagyimtól sem kaptam semmit. Az időt végig játszottuk, így én izzadtan ültem be a kocsiba, majd anyával haza is mentünk, ahol leültem és bekapcsoltam a videojátékot.

Egész végig sírtam a kis hörcsögöt simogatva, míg Jongin távol volt.
Soha nem éreztem még ilyen szörnyen magam...
- Nekem már tényleg csak te maradtál - suttogtam megsimogatva a kisállat pici fejét, majd visszatettem helyére, hogy kimenjek hozni neki valami zöldséget.
Kint megláttam Jongint... Nem is szólt, hogy hazajött... Bár nem szeret, miért szólt volna?
Csak elfordítottam tőle könnyes arcom, darabokra tört szívvel ballagva vissza a kis hörcsöghöz, miután megtaláltam, amit akartam.

Mikor megláttam kint Taemint, egy szót sem szóltam, mégis mit mondtam volna neki? Nem is olyan sokra eltettem a játékot, ezzel el is ballagtam fürdeni. Mikor a szobába értem, megfogtam a kis rajzot, majd kitűztem a falamra. Ő rajzolt nekem elsőnek, megérdemelte, hogy a kis rajza kikerüljön a falamra. Mikor végeztem, eldőltem az ágyamban, testvéremet nézve. Nem szóltam neki semmit, csak hol az állatra, hol rá néztem. Már annyira nem is akartam a kis hörcsögöt, én csak szerettem volna Taeminhoz odabújni.
- Taemin, alszunk együtt? - kérdeztem rekedt hangon.

Miután megetettem a kis aranyosságot, elmentem fürdeni, majd vissza hozzá. És hamarosan Jongin is belépett. Igyekeztem nem mutatni, mennyire fáj...
Viszont mikor meghallottam kérdését, dobbant egy nagyot szívem. Azt hittem, nem hallok jól. A szívem azt súgta 'igen, igen... de még mennyire, hogy igen', viszont az agyam mást mondott. - Ha nem... szeretsz... miért akarsz velem aludni? Aludj Sehunnal... - mondtam halkan, nem nézve rá, nehezen állva meg sírás nélkül.

- Rendben, ha így szeretnéd! - rántottam meg vállam.
- Én csak kiakartam békülni, de ha te így, jó, akkor én is így! - álltam meg, ezzel megfogva takaróm és párnám. - Majd holnap Sehunnal alszok és jól hozzá is bújok! - mondtam, ezzel kimentem és a kanapéra fészkeltem magam.

Már azt hittem, nem törheti ennél jobban össze a szívem, de nagyon tévedtem... Amiket mondott, hihetetlenül rosszul estek...
Ráadásul mi soha nem vesztünk még össze... nem is voltam tőle ilyen távol ennyi ideig... Ismét sírni kezdtem... Úgy éreztem, az életem értelmét vesztettem el... A kis hörcsögöt kezdtem simogatni ölembe téve, de most még ő sem tudott megnyugtatni...

Miután már teljesen a kanapén feküdtem, hamar el is szenderültem. Valahogy nem akartam elhinni, hogy Minnie ezt mondta.. Rossz volt, így a szemem is könnyes volt. Vele is álmodtam az este, de reggel már korán fent voltam. A konyhába öntöttem magamnak inni, majd felkapcsoltam a tv-t és azt néztem.

Végül mikor már nem volt több könnyem, visszatettem helyére a kisállatot, és jó éjt kívánva neki lassan elaludtam.
Majdnem Jonginnak is jó éjszakát kívántam... De persze most nincs is itt...
Reggel mikor felébredtem, akkor is egyből őt kerestem. Már aggódni kezdtem, mikor eszembe jutott minden a szörnyű szülinapomról... A rajzaim darabkái még mindig a földön hevertek....
Lassan feltápászkodtam, megetetve kis jelenlegi, új szobatársamat, majd kiballagtam, hogy igyak, hiszen nekem általában az az első... Rettentően nehéz volt figyelmen kívül hagynom azt az embert, aki a legfontosabb volt számomra a világon...

Épp a kedvenc mesém főcímdalát énekelgettem, mikor megláttam lent Minniet. Azonnal befogtam a szám és csak fapofával bámulni kezdtem a kis cselekedeteit. Mikor végre felment, újra a tv-re szegeződött minden figyelmem. Ez a mi kedvenc mesénk..

Miután ittam kint, láttam, hogy Jongin a kedvenc mesénket nézi. Így csak mégnehezebb volt szónélkül elmenni mellette... Nagyon fájt a mellkasom a szívem tájékán...
Miután bementem, felöltöztem, majd kivettem helyéről a kishörcsögöt, és kiballagtam vele a nappaliba.
Leültem a kanapéra a lehető legtávolabb Jongintől, majd a kisállatot hasamra téve kezdtem simogatni.
Fogalmam sincs, miért jöttem ki... Talán csak titokban abban reménykedem, rendbe jön minden...

Mikor megpillantottam magam mellet testvérem, majdnem elmosolyodtam, aztán megláttam a hörcsögöt is. Elfintorodtam, majd hátra dőltem és elkapcsoltam a mesét.

Egy ideig csak csendben ültem, a kis aranyos állat fejét simogatva. De aztán történt valami, ami szóra bírt. - Hé, miért kapcsoltad át? Én néztem... - fordultam duzzogva testvérem felé. - Kapcsold vissza - mondtam komolyan.

- Nem, miért is kapcsolnám vissza, hülye vagy? - fintorogtam. -Neked ott a hörcsög, ámuldozz inkább, hogy csak a tied, meg még simogasd meg vagy ezerszer, én addig szeretnék normális, nem közös mesét nézni, később úgy is áthívom a legjobb barátom, akitől legalább kaptam ajándékot, nem úgy, mint tőled! Persze én már mikor felébredtél odaadtam neked azt a karkötőt, amire direkt spóroltam, hogy egyforma bőr karperecünk lehessen, de téged nem érdekelt, akkor mit vársz, majd veled nézek mesét? Aki miatt semmi ajándékot nem kaptam, csak azt a nyamvadt rajzot?

Jongin szavait hallva úgy éreztem, a már amúgy is teljesen összetört szívem végleg megáll és nem dobban többé.
Ő tényleg nem szeret engem... ha szeretne még egy nagyon kicsit is, nem mondana ilyeneket... most már soha többé semmi nem lesz rendben... Nem kellek többé Jonginnak... Soha nem leszek már boldog.
Vissza akartam vágni. Mondani akartam valamit. Tudtára adni, hogy ez mennyire fáj nekem, de nem jöttek ki szavak a számon.
Könnyeim viszont folyni kezdtek. Nem tudtam visszatartani a rámtörő zokogást.
Remegő testtel álltam fel, majd a szobába siettem a hörcsögöt visszatéve helyére. Ez után pedig amilyen gyorsan csak tudtam, kimentem a házból.
Az udvaron könnyeim törölgetve néztem körbe. Mégis hova mehetnék?

Amint megláttam, hogy kiment a lakásból, azonnal eszembe jutott, hogy az én macskám most már bolhás, így elkezdtem utána rohanni. Az üvegajtó pont nyitva volt, így úgy rohantam, ahogy csak tudtam. Mikor viszont léptem volna ki, elestem és szilánkok vettek körül. Még sem volt nyitva. Kezemből azonnal szivárogni kezdett a vér.
- Tae... - könnyezett be szemem, de nem is mondtam ki a nevét, nem akartam vele szóba állni, de már annyira megszokott volt a neve. - Anya! - kiabáltam.

Mikor hirtelen meghallottam valami furcsa zajt az ajtó felől, és Jongin fájdalmas hangját, egyből elkezdtem felé rohanni. Aztán hirtelen megálltam... Ő nem szeret... Én miért aggódom érte mégis annyira? De nem érdekelt... Szaladtam tovább... Mikor odaértem, és megláttam őt vér és üvegdarabok között, csak jobban kezdtek folyni könnyeim. Leguggoltam mellé, de nem tudtam, mit tehetnék. Talán ez is az én hibám? Viszont ekkora kiért anya is. Ijedten kapta szája elé a kezét, majd egyből iderohant. Látszott rajta, nagyon aggódik, de pár pillanat múlva már hívta is az orvost zsebéből kivett telefonján. Miután gyorsan elhadarta, mi történt, Jongint kezdte nyugtatni.
Én pedig csak ott ültem teljesen összetörten.

- Anya, nagyon fáj! - pislogtam rá könnyes szemekkel. Szülőm csak próbálta a kezemen elszorítani a sebet, ami vérzett. Máshol talán nem is lettem elvágva, csak a kezem. Az orvos nem is olyan sokára kiért, majd egy nagy tűt húzott elő, amire elkerekedett szemekkel bámultam. - Tudod anya, ha bekötjük, nem fog ez fájni! - néztem rá remélve, hogy meggondolja magát és elküldi az orvost.
- Nem lehet, Jongin, azt a sebet össze kell varrni, az érzéstelenítő! - mondta, ezzel fejem magam felé fordította és simogatni kezdte az arcom. Biztos azért csinálta, hogy ne lássam, ahogy varrják a kezem. A tű nagyon fájt, de utána már semmit sem éreztem.

Tudom, Jongin talán nem akarja, hogy itt legyek... Mégsem tudtam tőle eltávolodni...
Néztem, ahogy a sebét varrják... Habár sosem bírtam az ilyen dolgokat, most mégsem mentem el. Nem tudtam volna nyugton lenni úgy, hogy nem tudom, mi van vele...
Szörnyen aggódtam.
Mikor már bevitték a nappaliba, a kanapéra fektetve, akkor is ott ültem mellette a földön.
Az orvos lassan elment, azt mondva, rendben lesz minden, de én még nem tudtam megnyugodni.
Féltem...

- Azt hiszem, én most alszok egy kicsit! - néztem szülőmre, majd a kanapén befelé fordulva húztam fel takaróm és lehunytam a szemem. Néha néha megnyomtam a kis sebet, remélve, hogy nem fog fájni, majd lassan el is álmosodtam és elaludtam.

Miután Jongin elaludt, feltérdeltem mellette, hosszú ideig csak nézve őt. Szörnyen éreztem magam... Lehet, hogy ő már nem szeret engem, de ő nekem még mindig nagyon fontos... Nem tudom nem szeretni... - Remélem, hamar meggyógyulsz, Jongin... - suttogtam, miközben egy újabb könnycsepp folyt le arcomon, majd óvatosan megsimítottam arcát, és beballagtam a szobába, eldőlve az ágyon.

Csak később keltem fel, de így már kicsit éreztem, hogy fáj a kezem, bár nem volt annyira vészes. Felálltam, ezzel megdörzsöltem a szemem és a konyha felé indítottam valami kaját venni magamhoz. Mikor nyúltam volna a kakaóért, meghúzódott a kis damil darab a kezemben, mire fájdalmasan nyüszítettem fel.

Próbáltam én is aludni egy kicsit, de egyszerűen nem bírtam. Szinte már el is felejtettem, milyen érzés boldognak lenni...
Amíg Jongin szeretett, minden olyan szép volt...
A kis hörcsög simogatásával próbáltam nyugtatni magam, de ez sem segített. Talán csak egy nagyon picit lett csak tőle jobb kedvem. Hiányzott Jongin...
Kiballagtam a nappaliba, viszont Jongin nem volt ott. Gondoltam, biztos anyával van, de ekkor meghallottam a konyha felől érkező hangot, mire egyből felpattantam odaszaladva. Hihetetlen, ha ilyen van, egyszerűen bennem van az, hogy azonnal mennem kell segíteni neki, szinte már én is érzem a fájdalmat...
Viszont nem tudtam, mi történhetett, csak néztem őt nagy szemekkel megállva a konyha ajtóban.
Én ezt így nem bírom...
Ő volt az életem értelme...

Nyelve egyet próbáltam levenni a kakaót, de nem igazán sikerült csak úgy, hogy közben a fájdalmas fintor megjelent az arcomon. Borzasztó volt, de amikor már nem nyújtóztam, már annyira nem is fájt. Ekkor pillantottam meg Minniet az ajtóban. Sóhajtva egyet néztem szemeibe, majd letéve a kakaót odamentem és szorosan köré fontam a nem fájó kezem.
- Sajnálom, én nem tudtam, hogy akkor miket mondok, én nagyon szeretlek téged! - bújtam hozzá,

Mikor Jongin elkezdett közelebb lépkedni hozzám, kissé félni kezdtem. Azt hittem, megint rossz dolgokat mond majd nekem. Ennél már nem fájhatna jobban, nem bírnám ki...
Viszont mikor körémfonta karját, kimondva azokat a szavakat, visszatért a remény... szívem ismét dobogni kezdett.
Elgyengülve öleltem magamhoz szorosan, mégis vigyázva fájó karjára.
Nyakához fúrtam arcom, miközben ismét eleredtek könnyeim.
Annyira jó érzés ez ismét... Szinte el sem hiszem, hogy ez a valóság...

Szabad kezem hátára simítottam, majd simogatni kezdtem. Lehunyva szemem kezdtem el kicsit ringatózni vele, majd lehajolva egy puszit nyomtam az arcára.
- Mivel tudlak kiengesztelni? - súgtam, majd csak továbbra is hosszan öleltem őt.

Egyből kezdtem megnyugodni kedves tetteire. Annyira hiányzott már ez... Hihetetlenül jó érzés. Szinte érzem, ahogy összetört szívem darabkái összeforrva ismét egy egészt kezdenek alkotni. - Csak ne vesszünk össze többé, kérlek... - suttogtam ránézve. - Nagyon szeretlek... Nem akarom többé ezt érezni - néztem szemeimbe szinte kétségbeesve, megsimítva arcát. Megnyugodtam... Már nem érzem magamat elveszve...